|
2023-08-28 20:15:23, hétfő
|
| |
| |
RABINDRANÁTH TAGORE
Rabindranáth Tagore (Kalkutta, 1861. május 7. - Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor, aki életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét.
Az Európában Tagore néven ismert Rabindranáth Thákur (1861-1941) a modern India legnagyobb költője, aki 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Indiában mindmáig töretlen a Rabindranáth-kultusz, kontinensünkön azonban hírneve a '10-es és '20-as évek Tagore-őrülete után elhalványult. Ám az ind költő, ha másért nem is, kultúrtörténeti jelentősége miatt nagyobb figyelmet érdemelne: Magyarországon csak 1920-22-ben például több mint 30 könyve jelent meg. Nemcsak hazánkban, hanem más országokban is kevés író ért meg hasonló népszerűséget. Noha a legtöbb magyar fordítás irodalmi értéke elenyésző, több jeles költőnk is megpróbálkozott néhány Tagore-vers magyarra való átültetésével.
A legelső Tagore-fordító Babits Mihály volt, aki a Nobel-díj híre után néhány nappal már meg is jelentetett néhány prózavers-fordítást a Vasárnapi Újság hasábjain. De magyarított verseket Kosztolányi, Weöres, Áprily Lajos és Csoóri Sándor is.
További fordítói pl. Áprily Lajos, Baktay Ervin, Balássy László, Bangha Imre, Bartos Zoltán, Csoóri Sándor, Dsida Jenő, Franyó Zoltán, H. Songárdy Gábor, Karig Sára, Kopácsy Margit, Laky Dezső, Sármay Márton, Terebess Gábor, Várhegyi Miklós, Weöres Sándor és Zoltán Vilmos.
Tagore költészete Magyarországon hamar visszhangra talált. Babits Mihály már 1913-ban méltatta; egyszerűsége és életigenlése okán Assisi Szent Ferenccel hozta párhuzamba. Az első magyar nyelvű Tagore-kötetet pedig ,,Ady Endre barátja, az Oscar Wilde-fordító Kelen Ferenc készítette 1914-ben". Széles körű ismertségre és népszerűségre azonban Tagore csak az első világháború sokkja után, az 1920-as évek első felében tett szert.
Kilencvenhét éve, 1926-ban járt Budapesten és Balatonfüreden. Kosztolányi Dezső − akinek Tagore három verse gyönyörű magyarítását is köszönhetjük− angol nyelvű előadását gyermekien naivnak, bengáli nyelvű szavalatát viszont magával ragadónak érezte.
A magyarországi Tagore-kultusz csúcspontja a költő 1926-os budapesti látogatása volt. Itt az ind prófétát annyira ünnepelték és ostromolták, hogy belebetegedett, és egy balatonfüredi szanatóriumban volt kénytelen meghosszabítani magyarországi tartózkodását. A balatoni nyugalom és gyógyulás aztán olyan mély nyomot hagyott a költőben, hogy élete végéig örömmel emlékezett vissza rá
1941. augusztus 7-én egész Kalkutta megmozdult. Egy virágokkal borított holttestet vittek a halottégető hely felé: Rabindranath Tagore 80 évet élt. 50 kötetnyi verse, kétezer dala, 40 drámája, több száz elbeszélése és filozófiai művei, nemzedékeket inspiráltak és inspirálnak ma is.
Egy lélektárs Indiából - Rabindranath Tagore Balatonfüreden
Link
Öt földrészen át kereste a boldogságot, Füreden megtalálta
Link
Ilyen családból származott Rabindranath Tagore
Link
Versei
Link
Link
Link
Idézetek
Link
A RABTARTÓ RABSÁGA
Franyó Zoltán fordítása
,,Ó, valld meg, árva rab, ki vert bilincsbe?"
,,Az én uram volt - így felelt a rab -,
azt hittem, engem illet földi kincse,
s hatalmam által bárkin túlteszek;
kincstáramat megtömtem színarannyal,
mely csak királyomat illette meg.
Midőn az álom elfogott, kinyúltam
az ágyon, mely nemes gazdámra várt,
és ébredéskor láttam, hogy csalárd
kincstáram foglya én magam vagyok."
,,Rab mond nekem, ki fűzte rád a láncot?"
,,Én voltam az - felelte most a rab -,
ki gonddal kovácsolatam ezt a láncot.
Azt hittem, hogy hatalmam győzhetetlen,
rabláncon tarthat egy egész világot,
s zavartalan szabadságban hagy engem.
Így éjjel-nappal óriási tűzben
sok száz kegyetlen kalapácsütéssel
vesződtem, míg a láncot összefűztem.
Mikor kész volt a mű, s a láncszemek
eggyéfonódtak oldhatatlanul -
azt kellett látnom, hogy vaskarmai
csak engem, engem fognak át rabul."
AZ ÉN DALOM
Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol.
(Fordító: Kopácsy Margit)
AZ ÖV
Unalmas órák Isten veletek,
Minek is tagadjam, újra szeretek.
Ti vagytok tanúim hulló falombok,
Ti akik álmosan reám hajoltok.
Mióta csak a gyönyört keresem,
Hű útitársam volt a szerelem.
Oh, miért nem szunnyad el az ifjú vér,
Egy szép kaland mindennél többet ér!
Találni nőt, ki mindent félredob,
Ha férfi csókot szűzi ajkára lop,
Ki van idő, mikor elfeled,
Hűséget, esküt, bűnt, szeretetet.
Mikor kihal a női öntudat,
Mikor a földön minden bűn szabad,
Mikor lehunyja tüzes szemeit,
Legszebb a nő, amikor vétkezik.
Így elmerülve a szokott helyen,
Ültem egy hamvas őszi éjjelen,
S mint kivel a démonok játszanak,
Elém áll egy karcsú nő alak.
Szűz ajkain az élet mosolya,
Szebbet a földön nem láttam soha!
Hajlongó fürtjein, dacos fején,
Végigszaladt a komor esti fény.
S ahogy lefut hullámos derekán,
Incselkedőn veti a fényt reám.
Oh boldog ösztön, amely arra vitt,
Szellős lepel takarja vállait.
De itt is, ott is átvillan merészen,
Amit a fátyol nem takar egészen.
A fodrokat egy öv karolja át,
Minőt a földön mindenki lát,
Díszítik ragyogó ékkövek,
Soha nem láttam díszesebb övet,
Soha bájosabb női alakot.
Akiért oly nyugtalan vagyok!
Látom a nőt, de hinni nem merem,
Nem játszik-e káprázat velem?
Nem a szellő csúf játéka ez,
Egy pillanat, aztán vége lesz!?
De nem, - a lombok alján átsuhan,
S oly ismerősen üdvözöl: Uram...
Hiszi, hogy Önnek arcán olvasom,
Mi háborog szívében oly nagyon!?
De nem vagyok kegyetlen tudja meg,
Az öv két részre osztja testemet.
Az egyik részre Önnek joga van,
Amelyik felét Ön akarja Uram!
Ki tudja, Önnek igézőbb lehet,
A karcsú test az öv felett,
De kérhet tőlem olcsóbb vágyakat,
Akarja-e a részt az öv alatt?
Így szól a nő, s ravaszul mosolyog,
A szörnyű tréfa sikerülni fog.
Oh melyiket válasszam, melyiket.
Vigye az ördög mind az öveket!
Eddig sose volt velük bajom,
Mit tudom én melyiket akarom!
Akarjam-e a részt az öv felett,
Játsszam a szentet, amikor nem lehet?
S amikor végre alkalom akad,
S tudom mi rejlik lenn az öv alatt?
Ne legyek ember, amikor élhetek?
Oh nincs miért haboznom.
Választani az alsó részt fogom!
De hát a felső részt elfeledem?
Nem ég-e bennem szűzi szerelem?
Alacsony gyönyörnél egyebet
E durva szív még sosem szeretett?
Fenn csókra nyílik a tüzes női ajk,
Lenn állati csak a szerelem
Fenti, mint az égbolt tiszta, végtelen,
Azok az édes bús sóhajok,
Azok a lágyan ölelő karok,
Az éjbe mártott női szemek,
A csillagoknál szebben fénylenek.
Én egy tiszta nő szívét keresem,
Ma győzni fog a tiszta szerelem.
Szép ismeretlen, válaszom helyett
Fogadja hódolattal a szívemet.
Oh, mért nem súgja Önnek semmi sem,
Mi iszonyú nehéz a küzdelem?
Ha mindkettő egyforma szép:
Az aranyos nap és a holdas éj,
Ki dönti el, mi lehet pirosabb
A hajnal csókja vagy az alkonyat?
Választottam, mint férfi szabadon,
Csupán egy rövid óhaj az egész,
Legyen enyém az öv feletti rész!
Ah, -szól a lány, - alig hihetem
Nem vonja vissza szavát hirtelen?
Ön férfi. És e válasznál marad?
Nem akarja a részt az öv alatt?
E válasszal valóban meglepett!
Van hát a földön szûzi szerelem,
Nem veszett ki hát a dicső férfi nem!?
Férfi, ki még a női szívre ad,
Aki becsüli a tiszta vágyakat,
-Uram, Ön is ilyen férfi lehet,
Minden, -minden az Öné az öv felett.
És kacag a tréfán és irul-pirul,
S leomlik a fátyol a vállairól.
Karcsú derekán az övet lecsatolja.
S reálép mosolyogva.
Tagore: Az öv
Link
AFRIKA
Csoóri Sándor fordítása
Ama hajdan-volt, zavaros időkben
midőn a mennybolt-arcú isten haragjában
ismét szétrombolt mindent, amit alkotott...
Egy napon, midőn a vigasznélküli Föld
ős-dühétől remegni kezdett,
a Vörös Tenger kezei téged, ó Afrika,
a szárazföldtől elszakítottak;
eltéptek a keleti kontinenstől
és odalöktek a hegyek közé, az erdők
alvilágába, hová alig-alig csurog be a fény,
kiszolgáltava durván a tigrisléptű sorsnak.
Más inkább kincset: te titkokat gyűjtöttél össze,
vizet tártál fel, mely hasonlatos az éghez;
s a természet rejtelmet-szülő varázsa
szerelmet támasztott benned a titokzatosság iránt.
Ó, maszkokban táncoló földrész, ijesztő ruhákba bújtál
s holdig-futó vigyorral zavartad szét a rémeket,
de ha megszólaltak fakéreg dobjaid,
szent áhitatodban szellemekért kiabáltál.
Ó, te homályba-búrkolózott,
te, akinek emberi arca
fekete hámréteg mögé rejtőzik el
méltatlan szemek tekintete elől,
megaláztattál mindörökre.
Rádtört az erőszakosok csordája,
korbács-vihart zúdított rád, az átok fekete vízesését,
bilincset hozott, mely mint a hiéna karma, tép;
jöttek a mész-arcúak, a kiművelt barbárság rettenetével,
koponyájukban éjféli sötét és kapzsiság.
Amerre jártak fölgyülemlett a gyász,
s a vérrel-öntözött ösvényeken
sár lett a könnyű por, iszonyú sár,
s e meggyalázott sár göröngyein
te szomorú búcsúzásra készülődtél.
S ugyanekkor az óceán tulsó partján
galamb-álmú harangok szóltak
a naptámadat s az alkonyat óráiban,
dicsőítvén a boldogító istent;
rózsák és gyerekek gömbölyödtek,
s költők énekeltek a láthatatlan szépség
diadaláról versenyezve...
De most, amikor a nyugati szél
élesen süvít, napnyugta előtt,
most, amikor álcázott odujukból
előbujnak a ragadozók és üvöltenek,
jövő század költője,
jelenj meg az elerőtlenedő világon
s kiálts oda a lelkiismeretét eltékozolt hódítónak:
csak ennyit kiálts: ,,Térj észre, őrült!"
Az állati hangok jajdulása közt
ez lesz a legutolsó szó -
az emberiség tisztán kimondott szava.
Afrika
Link
ÁLDOZATI ÉNEK
Dsida Jenő fordítása
Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, pattalan vizen.
Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.
Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.
CSALOGÁNY CSATTOG
Balássy László fordítása
Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?
Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?
Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.
Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!
HANG INDIÁBÓL
Baktay Ervin fordítása
Nem hallottad csöndes lépteit?
Jön, jön, mindig jön.
Minden pillanatban és minden korban, minden nap és minden éjszaka -jön, jön, mindig jön.
Sok-sok dalt zengtem én, elmém sokféle hangulatában, de minden hang azt hirdette: jön, jön, mindig jön.
Napsugaras tavasz illatterhes napjaiban az erdei ösvényen: jön, jön, mindig jön.
Nyári éjszakák esős homályában, a felhők mennydörgő szekerén, jön, jön, mindig jön.
Minden bánatomban az Ő léptei súlyosodnak szívemre, s az Ő lábainak aranyos érintése ragyog fel örömömben.
Nem eszméltem a pillanatra, amikor először léptem át az élet küszöbét.
Minő hatalom késztetett arra, hogy létem felnyíljék e nagy misztérium számára, mint a bimbó éjféli erdő mélyén! Midőn éltem reggelén a fényre emeltem szememet, abban a pillanatban megéreztem, hogy nem vagyok idegen e világban, hogy a név és alak nélküli Kifürkészhetetlen karjaiba vett anyámnak képében.
Ugyanez az ismeretlen a halálban éppen így meg fog jelenni számomra: mintha öröktől fogva ismertem volna. És mivel szeretem az életet, tudom, hogy a halált éppúgy fogom szeretni.
A kisgyermek felzokog, amidőn anyja elveszi jobb kebléről, hogy már a következő pillanatban vigaszt találjon a bal keblén.
HIÁBA VÁRLAK
Franyó Zoltán fordítása
Felhők
torlódnak - köröttem fénytelen boru van. Miért kell rád hiába várnom lent a kertkapúban?
Itt a végső napsugárnak fényövében egyre várlak. Nappal ember-ár sietség, zúg
körül gyanutlan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban?
Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban.
HOGYAN ÉLJÜNK BÖLCSEN
Bár jön lassú lépésekkel az est s minden dalnak jelt adott az elhallgatásra;
Bár társaid nyugodni tértek s te fáradt vagy;
Bár félelem lappang a sötétben s az égbolt arca fátyolos;
Mégis, hallgass meg, madár, ó, madaram, s ne csukd még össze szárnyad.
Ez nem az erdő lombjainak a homálya, a tenger ez, mely mint egy sötét fekete kígyó emelkedik.
Ez nem a virágzó jázmin tánca, a tajték villogása ez.
Ó, hol van a napsütötte zöld part, hol a fészked?
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
A magányos éj fekszik utadon, a hajnal alszik az árnyékos dombok mögött.
A csillagok, az órákat számolva, visszatartják lélegzetüket, a gyenge hold úszik a mély éjszakában.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Nincs számodra remény, nincs félelem.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs kiáltó hang.
Nincs otthon, nincs pihenésre ágy.
Csak a te páros szárnyad van és az úttalan ég.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Zajlott a vásár a templom előtt.
Kora reggeltől esett s a nap már alkonyodott.
A tömeg minden jókedvénél fényesebb volt egy kislány fényes mosolya, aki egy fillérért pálmalevél-sípot vásárolt magának.
Ennek a sípnak élesen rikító öröme ott lebegett minden kacagás és zsivaj felett.
Végtelen népsokaság jött és tolongott lökdösődve. Az út sáros volt, a folyó áradt, a mező víz alá került a szakadatlan esőtől.
a tömeg minden gondjánál nagyobb volt egy kisfiúnak a gondja - nem volt egy fillérje, hogy festett pálcát vásároljon magának.
Sóvárgó szeme, mely a bódéra meredt, olyan siralmassá tette ezt az egész embersokadalmat.
El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.
Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.
Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak, hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. érdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Az élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán, távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
"Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!"
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!
Ő JÖN!
Franyó Zoltán fordítása
Nem
halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Miden
órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva,
mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül,
halk, közelgő
lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön!
Illatos
tavasz tüzében, mély vadon illatos árnyán ő jön, ő jön, ő jön! Dörgő fellegek
batárján, nyári zápor enyhe szárnyán ő jön, ő jön, ő jön! És ha mély kínok gyötörnek,
mindennél különb gyönyörnek üdveként megint e kába bús kebelhez ér a lába, ő jön,
ő jön, ő jön!
A FÖLTÁMADT EMBER
Franyó Zoltán fordítása
Nézzétek, itt jön ő - a nagy hatalmú földlakó! A réten minden kis, fakó fűszál
kivánja, remegve várja. A kagyló-kürt szavától zeng az istenek hona, s az emberek
között rivall a harci harsona. Nézzétek, oly közel van már az óra, midőn új élet
támad virradóra, a folytó éjjel védőgátjai így fognak porrá mállani.
Az új lét friss, hívó szavához
a visszhang új vigaszt sugároz,
s a hajnal orámról a hang ezerfelé rezeg:
,,Ne féljetek! Ne féljetek! A föld feltámadt emberének
győzelem, győzelem!"
Ezt visszhangozza most az ének
át a mély, mély égen.
A BAJADÉR
Kosztolányi Dezső fordítása
Az út porán Madera kapujánál
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt, a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.
A jámbor alvó mellett csöndbe rezzent
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.
A bajadér bámulta Buddha papját,
kösöntyű lángolt pálma-termetén
és részegen az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?
Nem méltó hozzád a por és a bánat,
"ne a port csókold, adj csókot nekem",
... "Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek, gyermekem!"
Szilaj villám nyargalt az égen által
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.
*
És múlnak hónapok esőbe, fénybe
és Ugaponta némán megbúvik.
És a tavasz jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.
Ki fekszik ott Madera kapujánál,
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?
A bajadér! A pestis rágja testét!
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja, aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!
Ugaponta fejét ölébe vette,
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét bekente
és megszentelte életét a Szent.
"Ki vagy?" kiált a nő, "Irgalmas angyal!"
"Te jó, miért adsz annyi jót nekem?"
"... Mert megígértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem."
LÁMPA AZ ÚTRA
Kosztolányi Dezső fordítása
Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.
Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.
Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.
A fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.
A kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.
Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.
TE JÖTTÉL ...
Szabó T. Attila Miklós (1906-1987) fordítása
Te jöttél estéimen hozzám szépséges köntösben;
köszöntlek Téged.
Te nevettél bele éjszakáim szívébe;
köszöntlek Téged.
A szomorú, csendes, mély, szelíd égbolt alatt
köszöntlek Téged.
E gyönge, békés, álmot hozó szélben
köszöntlek Téged.
E fáradt föld fű-nyoszolyáján fekve
köszöntlek Téged.
A mozdulatlan csillagok hallgatag varázsa alatt
köszöntlek Téged.
A munka végén a magános menedékházban
köszöntlek Téged.
Az illatos esti ég virág-koronájával
köszöntlek Téged.
TE ALKOTTÁL VÉGTELENNEK INDIA
Zoltán Vilmos fordítása
Te alkottál végtelennek,
Mert úgy tetszett a szívednek --
Lelkem törékeny edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Újra, újra kiüríted,
S friss élettel újratöltöd.
Ezt a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké új dallamokkal.
Kezed halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.
Amit adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben --
Évek tűnnek, korok múlnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S ahova tölts, mindig lesz hely.
VAK LEÁNY
Kosztolányi Dezső fordítása
Egy vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.
Én a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.
A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak a virágok.
Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".
AHOGYAN VAGY, ÚGY GYERE (Come as you are)
Góz Adrienn fordítása
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Ha kibomlott hajfonatod, ha nem egyenes a választék, ha ingvállad szalagja nincs megkötve, ne bánd.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Gyors léptekkel gyere át a pázsiton.
Ha lábad harmattól halovány, ha bokaláncod meglazul, ha láncodból a gyöngy kihull, ne bánd.
Gyors léptekkel gyere át a pázsiton.
Látod? Felhők borítják az eget.
A távoli folyópartról darvak raja száll fel és szeszélyes széllökések söpörnek végig a pusztán.
A faluban istállójába menekül vissza a riadó csorda.
Látod? Felhők borítják az eget.
Hiába gyújtasz a tükröd előtt mécsest; pislákolni fog és kihuny a szélben.
Ugyan ki veszi észre, hogy szemed nem lámpakoromtól fekete? Mert sötétebb az, mint az esőfellegek.
Hiába gyújtod meg tükröd előtt a mécsest; ellobban, kihuny.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
Ha nincs fonva koszorú, ki bánja? Ha nincs felcsatolva karlánc, gyere lánctalan.
Az ég felhőktől borús; későre jár.
Ahogyan vagy, úgy gyere, ruháddal ne időzz.
DAL
Vekerdi József és Bangha Imre fordítása
Mikor dalban olvadok fel, a világ él bennem;
...... ........... Akkor úgy érzem, Őt látom, Ő áll itt mellettem.
...... ........... Fényének parancsszavára
Kigyúl szeretet varázsa,
Akkor minden porszemében zsong az Örök Szellem.
Akkor ami eddig kint volt, bent él a lelkemben,
fűszálai remegése dobban a szívemben,
...... ........... minden alak feloldódik,
...... ........... minden határ elmosódik,
s a Mindenség suttogása testet ölt szememben.
ÉN
......... Az én tudatom színétől lett zöld a smaragd
......... ......... és éledt vörös szín a rubinban.
......... Tekintetem az égre emeltem,
......... ......... és fény gyúlt
......... ......... ......... keleten - nyugaton.
A rózsához így szóltam: "Szép vagy!"
......... ......... és szép lett tőle az.
......... Tán azt mondod, filozófiai tétel,
......... ......... nem költő szava ez.
......... Én meg azt, hogy igazság,
......... ......... tehát költészet.
......... Ez az éntudatom,
......... ......... ami mindenkiben megvan.
......... Épp az ember énje-vásznán
......... ......... alakul ki a világ-alkotó világ-műve.
A filozófus kilégzéskor-belégzéskor egyre mondja:
......... "Nem, nem, és nem -
se smaragd, se rubin, se fény, se rózsa,
......... sem én, sem te!"
......... Másik felől a Határtalan önmegvalósítása
......... ......... az ember határvonala,
......... mit úgy hívok, Én.
Ezen Én mélyén találkozott össze fény és sötét,
......... ......... forma tűnt fel, érzés éledt,
......... és igenné fakadt a nem a májá varázsigéjeként
......... ......... vonalban, színben; örömben, bánatban.
Hívjad hát ezt tantételnek -
......... Lelkem felörvendett
......... ......... e Világ-Én alkotta gyűlésben:
......... ......... ......... kezében ecset, palettáján színek.
......... A tudós szerint
az öreg Hold - kegyetlen és ravaszul nevető -
mint halál-követ, prédát leső,
......... közelít a Föld kebléhez.
Egy nap majd mérhetetlen vonzásába ölel tengert és hegyet:
......... a halandók világában az Eljövendő új füzetébe
......... ......... alászáll a lapot betöltő Semmi,
......... és elnyeli az éjszakák és nappalok könyvelését;
az emberi hírnevet semmivé teszi a mindentudó halhatatlanság,
......... s a történelemre a végtelen
......... ......... éj tintáját keni.
A búcsúnapi ember szeme
......... ledörzsöli a színeket a világról;
a búcsúnapi ember lelke
......... egybegyúrja az érzéseket.
Az erő reng majd minden égben,
......... fény nem gyullad semerre sem.
Lant nélküli társaságban táncol majd a zenész ujja,
......... húrt nem penget.
Azon a napon egyedül marad a költészettelen teremtő
......... a kéktelen égben
a személytelen létezés algebrájával.
......... Akkor e nagy mindenségben
túl és túl, a végtelen és számolatlan szférák között
......... sehol nem csendül e hang:
......... ......... "Szép vagy!"
......... ......... "Szeretlek!"
Vagy talán a teremtő újabb önmegvalósításba fog
......... világkorszakok múltán?
Ismételgeti-e majd a világvégi éjben:
......... "Szólj, szólj,
mondd, hogy szép vagy,
......... mondd, hogy szeretlek!"
(Sántinikétan, 1936. május 29.)
Gyümölcsszedés (Fruit-gathering)
Góz Adrienn fordítása
Tulszidász, a költő, gondolataiba mélyedve kóborolt a Gangesz partján, azon az elhagyatott helyen, ahol az emberek a halottakat égetik.
Egy asszonyt talált halott férje lábainál ülve, ruhája tarka volt, mint valami esküvőn.
Az asszony felkelt, amint meglátta a költőt, meghajolt előtte, és így szólt: ,,Engedd meg nekem, Mester, hogy áldásoddal kövessem férjemet a mennyországba."
,,Hová ez a sietség, leányom?" kérdezte Tulszidász. ,,Nem az Övé, aki a mennyországot teremtette, e föld is?"
,,Nem, én a mennybe vágyom," mondta az asszony. ,,Én a férjemet akarom."
Tulszidász elmosolyodott és így szólt: ,,Menj haza, gyermekem. Mielőtt véget ér ez a hónap, megtalálod a férjedet."
Az asszony boldog reménnyel tért haza. Tulszidász minden nap elment hozzá, fennkölt gondolatokkal ajándékozta meg, mígnem szíve csordultig telt isteni szeretettel.
Alig telt el egy hónap, szomszédjai eljöttek az asszonyhoz, és megkérdezték: ,,Asszony, megtaláltad a férjedet?"
Az özvegy mosolygott és így szólt: ,,Meg."
,,És hol van?" kérdezték mohón.
,,Az Uram a szívemben van, és ő egy velem," válaszolta az asszony.
VILÁGFÁJDALOM
Ha napom szomorú, azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyníts
a sebet mi csak enyém, nem az összesé
........ ne tartsd mindenki elé;
arcom ne borítsd be sötétséggel,
........ ajtóm ne függönyözd el!
Sok-sokszínű mécses égjen,
......... fösvény ne legyél!
E széles nagyvilág
........ fensége nem halványul,
........ ......... természete nem ismer zavart;
........ arcát a nap kápráztató világára emeli;
nem rebbenő tekintete kegyetlen közöny;
......... nem rezdülő mellkasa szétterül
...... ............. hegyeken, folyókon, határokon.
......... Nem egyedül az enyém ez,
......... ......... hanem a számolatlan soké.
......... Üstdobja szól mindenfelé,
......... ......... ki nem alvó fénye ragyog;
......... zászlója leng a szférák között.
Ne szégyeníts meg előtte:
......... az én sebem és kínom
......... ......... neki csak porszemek porszeme."
Ha elfelejtem, hogy enyém e szenvedés,
......... akkor mint a világ része felragyog.
Meglátom a fájdalmak árvízét mindenfelől,
......... ahogy az idő ölébe hajolok.
Minden otthonban, mindenki élet-forrásából
......... egy-egy szív Gangesze ered.
Áradó könnyek folyama éled
......... minden virágban,
......... ......... minden rezdülésben.
Építő-romboló árja ömlik
......... országokon át
......... ......... a világegyetem partjaira.
......... A távollét-fájdalom,
......... ......... minden idők emberi szenvedése
most hirtelen leszállt az én szívemre:
......... mindent elárasztó remegés rázta meg
......... ......... csontjaimat.
......... Az egész világ zokogása gyűlt össze és
dübörgött a végtelenbe.
......... ......... Ki tudja mi a célja...
Ma azt mondom tollamnak:
......... "Meg ne szégyeníts!
Ajándékod mosson el partokat,
......... ......... s jóindulatod
......... szenvedésem
......... ......... rejtse leplek mögé;
zokogását vegyítsd a nagy
......... ......... ezer- és ezerhangú világdalba!"
(1933)
Versek A KERTÉSZ című kötetből
Áprily Lajos fordítása
Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
Szerelmem, valamikor a te poétád nagy eposzt forgatott a fejében.
Jaj, nem vigyáztam: megütötte a te csengő boka-gyűrűdet s baj történt. Dal-darabkákra tört s szétszórtan hever lábaidnál.
Régi háborúk történetének egész halmazát hányták-vetették a nevető hullámok, eláztatták a könnyek és elmerült.
Jóvá kell tenned nekem ezt a veszteséget, szerelmem. Ha igényem arra, hogy halhatatlan hírem lesz a halál után, szétfoszolt, tégy halhatatlanná életemben.
És én nem fogok gyászolni veszteségemért s nem hibáztatlak téged.
Nem, jóbarátaim, bármit mondtok is, aszkéta nem leszek soha.
Nem leszek aszkéta soha, ha ő nem tesz fogadalmat együtt velem.
Erős az elhatározásom, hogy ha nem találok árnyékos menedéket s nőtársat a bűnbánathoz, aszkézisre nem adom magam soha.
Nem, jóbarátaim, tűzhelyemet és otthonomat nem hagyom el soha s nem vonulok erdei magányosságba, ha visszhangos árnyékában nem cseng víg kacagás s ha sáfrányszínű köpeny vége nem lobog a szélben; s ha csendjét nem mélyíti el lágy suttogás.
Aszkéta nem leszek soha.
Egy álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: "Jól vagy, barátom?"
Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.
Űzöm az aranyszarvast.
Mosolyoghattok, barátaim, de követek egy látomást, mely elillan előlem.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat, mert űzöm az aranyszarvast.
Ti jöttök s vásároltok a piacon s portékával megrakodva otthonotokba újra visszatértek, de engem megérintett az otthontalan szelek varázsa, nem tudom, mikor és hol.
Nincs gond a szívemben; messze magam mögött hagytam, ami tulajdonom volt.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat - mert űzöm az aranyszarvast.
Bár jön lassú lépésekkel az est s minden dalnak jelt adott az elhallgatásra;
Bár társaid nyugodni tértek s te fáradt vagy;
Bár félelem lappang a sötétben s az égbolt arca fátyolos;
Mégis, hallgass meg, madár, ó, madaram, s ne csukd még össze szárnyad.
Ez nem az erdő lombjainak a homálya, a tenger ez, mely mint egy sötét fekete kígyó emelkedik.
Ez nem a virágzó jázmin tánca, a tajték villogása ez.
Ó, hol van a napsütötte zöld part, hol a fészked?
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
A magányos éj fekszik utadon, a hajnal alszik az árnyékos dombok mögött.
A csillagok, az órákat számolva, visszatartják lélegzetüket, a gyenge hold úszik a mély éjszakában.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Nincs számodra remény, nincs félelem.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs kiáltó hang.
Nincs otthon, nincs pihenésre ágy.
Csak a te páros szárnyad van és az úttalan ég.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Zajlott a vásár a templom előtt.
Kora reggeltől esett s a nap már alkonyodott.
A tömeg minden jókedvénél fényesebb volt egy kislány fényes mosolya, aki egy fillérért pálmalevél-sípot vásárolt magának.
Ennek a sípnak élesen rikító öröme ott lebegett minden kacagás és zsivaj felett.
Végtelen népsokaság jött és tolongott lökdösődve. Az út sáros volt, a folyó áradt, a mező víz alá került a szakadatlan esőtől.
a tömeg minden gondjánál nagyobb volt egy kisfiúnak a gondja - nem volt egy fillérje, hogy festett pálcát vásároljon magának.
Sóvárgó szeme, mely a bódéra meredt, olyan siralmassá tette ezt az egész embersokadalmat.
El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.
Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.
Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak, hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. érdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Az élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán, távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
"Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!"
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!
Versek a GITÁNDZSÁLI című kötetből
Babits Mihály fordítása
Észre sem vettem a pillanatot, midőn először átléptem ez élet küszöbén.
Minő hatalom tette, hogy belenyílottam ebbe a nagy rejtélybe, mint a bimbó éjjel az erdőbe?
Midőn először tekintettem a világosságra, egy pillanat alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, hogy a névtelen és formátlan kikutathatatlan saját anyám képében vett a karjaira.
És így a halálban ugyanaz az Ismeretlen úgy fog feltűnni előttem, mintha öröktől fogva ismertem volna őt. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, hogy épp úgy fogom szeretni a halált.
A gyermek felsír, midőn anyja leveszi jobb melléről; csak azért, hogy a másik pillanatban a másik emlőn megvigasztalódjon.
Kevélykedtem az emberek között, hogy én ismerlek Téged. Minden művemben a Te arcképed látják. Jönnek és azt kérdezik: "Ki ez?" Nem tudok mit felelni nekik. "Valóban - mondom - nem tudom megnevezni". Megfeddenek és megvetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.
Mesélek Terólad és maradandó dalokba öntöm meséimet. Csak úgy árad a titok szívemből. Jönnek és kérdik: "Mondj el nekünk mindent: mit jelentenek a te titkaid?" Nem tudok mit felelni nekik. "Oh ki tudja" - mondom - "mit jelentenek?" Kinevetnek erre és a legnagyobb nevetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.
Ha tarka játékokat hozok eléd, gyermekem, megértem, miért van oly színjáték felhőkön, vizeken, és miért vannak a virágok megfestve színekkel - ha tarka játékokat hozok elibéd, gyermekem.
Ha dalolok, hogy táncolj, akkor értem igazán, miért van zenéjük a leveleknek és miért küldik a hullámok hangos kórusaikat a hallgatózó földnek a szívéig - ha dalolok, hogy táncolj.
Ha édességeket adok mohó kacsóidba, mindjárt tudom, miért van méz a virág kelyhében, és miért telnek meg titkon édes lével a gyümölcsök - ha édességet adok mohó kacsóid közé.
Ha megcsókolom arcodat, hogy nevess, kedvesem, bizony-bizony értem, micsoda öröm árad az égből a reggeli fényben, s mily gyönyörűség az, amit a nyári szellő legyez a testemre, - ha megcsókollak, hogy nevess.
Bármi is a kérdés, a SZERETET a válasz!
Bármi is a gond, a SZERETET a válasz!
Bármi is a betegség, a SZERETET a válasz!
Bármi is a fájdalom, a SZERETET a válasz!
Bármi is a félelem, a SZERETET a válasz!
Mindig a szeretet a válasz, mert a SZERETET MINDEN!
(Rabindranath Tagore )
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rabindranath Tagore |
|
|
|
Címkék: virágoskertedből, halhatatlanságot, önmegvalósításba, kalapácsütéssel, kikutathatatlan, megpróbálkozott, varázsigéjeként, átvirrasztottam, embersokadalmat, kultúrtörténeti, meghosszabítani, önmegvalósítása, magyarországon, világkorszakok, elcsendesedtek, lelkiismeretét, halhatatlanság, tökéletességet, belelendítette, mosolyoghattok, belebetegedett, tartózkodással, költészettelen, balatonfüreden, kontinensünkön, szanatóriumban, gyümölcsszedés, parancsszavára, veszteségemért, szembogaradon, aranyszarvast, elhallgatásra, menyasszonyom, elmosolyodott, tartózkodását, magyarországi, indiai régió, modern India, legtöbb magyar, legelső Tagore-fordító, első magyar, első világháború, 1920-as évek, magyarországi Tagore-kultusz, költő 1926-os, balatonfüredi szanatóriumban, balatoni nyugalom, virágokkal borított, halottégető hely, lélektárs Indiából, álom elfogott, egész világot, Rabindranáth Tagore, RABINDRANÁTH TAGORE, Európában Tagore, Rabindranáth Thákur, Tagore-fordító Babits Mihály, Vasárnapi Újság, Áprily Lajos, Csoóri Sándor, Baktay Ervin, Balássy László, Bangha Imre, Bartos Zoltán, Dsida Jenő, Franyó Zoltán, Songárdy Gábor, Karig Sára, Kopácsy Margit, Laky Dezső, Sármay Márton, Terebess Gábor, Várhegyi Miklós, Weöres Sándor, Zoltán Vilmos, Babits Mihály, Assisi Szent Ferenccel, Oscar Wilde-fordító Kelen Ferenc, Kosztolányi Dezső, Rabindranath Tagore, Rabindranath Tagore Balatonfüreden, RABTARTÓ RABSÁGA, Vörös Tenger, ÁLDOZATI ÉNEK, Most Téged, CSALOGÁNY CSATTOG, HANG INDIÁBÓL, HIÁBA VÁRLAK, HOGYAN ÉLJÜNK BÖLCSEN, Mozdulatlan Szépség, FÖLTÁMADT EMBER, LÁMPA AZ ÚTRA, Szabó, Attila Miklós, ALKOTTÁL VÉGTELENNEK INDIA, AHOGYAN VAGY, Vekerdi József, Örök Szellem, Ezen Én, Versek KERTÉSZ, Mesélek Terólad, SZERETET MINDEN,
|
|
Offline
